A nyár folyamán az ETZ-ről lerúgni se lehetett volna. Nadrágom mintája szinte belediffundált az ülésbe, a tenyerem felvette a kormánymarkolat mintáját. Megszerettem, ráragadtam. Ha mégis kocsiba ültem, azzal is dönteni próbáltam a kanyarban, meg integettem a szembejövő motorosoknak.
Nem mondom, hogy a szerszámkészletemre rárohadt volna a fedél, előfordult, hogy olajos voltam, de a motor mindig ment. Szerettem volna, ha ez az állapot tartósan fennmarad, de sajnos nem voltam elég elővigyázatos.

Már 3000 Km-t mentem vele, rácáfolva a barátaim élcelődésére, miszerint többet lesz szétszedve, mint egyben, de akkor történt valami….

Érdi emelkedő, kánikula, ötödik, nyélgáz…
Csörgés, reccsenés.
“A fene egye meg” -gondoltam (de ide bátran behelyettesíthető erősebb kifejezés is). Bár sok időm nem volt agyalni, mert meg kellett küzdenem a motorral, aminek 130 körül megállt a hátsó kereke. Szerencsére a mögöttem haladó autósok észlelhették a műszaki hibát és nem hajtottak keresztül rajtam, valahogy sikerült kikeverednem a leállósávra.

Azt rögtön észrevettem, hogy a láncom lóg, mintha elszakadt volna. Levettem a deknit és láttam, hogy el ugyan nem szakadt, de a lánckerékről leugrott, letörve annak fogait.
Mekkora mákom van -gondoltam. Mert először azt hittem, besült a blokkom. (mint utólag kiderült, nem tévedtem) A berúgókart lenyomva az könnyedén(!) átfordult. Átkoztam magam, hogy miért nem cseréltem ki időben a blokktartó vasakat, amik erősen el voltak már húzódva és kicsit keresztben állt a blokk, folyamatosan darálva láncot-lánckereket.
Tikkadtam egy másfél órát a tűző napon, Paja barátomra várva, aki utánfutóval jött segíteni. Már a telefonban mondtam neki, hogy nem baj, ha utánfutót nem hoz, de egy nagy üveg jéghideg valamit mindenképpen kerítsen!
Lett futó is, ital is.
Hazaérve rögtön kivettük a blokkot, azonnal levettük a hengert. Az eredmény önmagáért beszél:

De ez még semmi. Az érdekes dolgok a Holdnak is a túloldalán vannak, mint ennek a dugattyúknak:

A henger ezek után nem is érdekes. Semmi, csak egy kis rákenődött alu:

Itt nincs mit tenni, fúrni kell a hengert. És örülök, ha más hiba nem derül ki. Persze a korábban megvett zsírúj blokktartókat beraktuk, mást úgysem tudtunk volna csinálni.

Hazaérve rávetettem magam az internetre, hogy mégis, hogy mérnek most egy 250-es hengert vagy egy fúrást. A fúrás 8500.- lenne. De én találtam jobbat. Egy komplett ETZ blokkot, 300-as hengerrel! Ez kell nekem! Letelefonáltam, elhoztam. Gondoltam, nem rakom be a komplett blokkot, nehogy bajok legyenek az eltérő motorszám miatt, meg annak mégsem ismerem a belsejét, ezért csak a hengert rakom át.
Neki is álltam. Aztán abba is hagytam. Ugyanis ez a 300-as henger alapméretes Trabant dugattyúval volt szerelve, aminben 2 mm-rel vastagabb csapszeg van. Rögtön megértettem, miért volt bronzperselyre cserélve a felső tűgörgő.
Tehát inkompatibilitási problémák miatt lecsuktam a garázsajtót. A komplett blokkot még mindig nem akartam berakni, főleg, hogy szétszedve jól látszott, hogy azt a bronzperselyt meg a csapszeget igencsak ki kellene már cserélni.

Marad a fúrás.
Elgurultam egy közismert hengerfúró és alkatrészes céghez. Elvittem mindhárom hengert, megnézzük, miből mit lehet kihozni.
A 300-ashoz lenne gyári MZ dugattyú, a rendes 18mm-es csapszeggel, de az kétszer annyiba kerülne. Marad az alap 250-es henger, amiből kettőt is vittem. Történt némi hezitálás, hogy melyik legyen fúrva. Mivel elméletileg teljesen mindegy volt a dolog, annyit kértem, fúrjuk azt, amelyikben jobb állapotban van a kipufogót tartó menet.
Oké, péntekre kész.
Pénteken mentem a hengerért, de aznap szakadt az eső, nem álltam neki összerakni. Másnap összeraktam. Az utolsó két csavar volt már csak hátra, addig minden szépen ment.
Tekerném be a kipufogó hollanderét…..
De nem lehetett, ugyanis az koppanásig beesett a helyére, mindenfajta ellenállás nélkül. Nem igaz! Nem lehetek ennyire szerencsétlen! Lehet, hogy gyerekek is olvassák e sorokat, így inkább nem írom le, amit akkor gondoltam-mondtam.

Hétfőn vissza az üzletbe. Szomorú arccal mutogatok a rossz kipufogómenetre. Próbáltam visszaidézni annak a pillanatnak a hangulatát, amikor arról volt szó, hogy azt fúrjuk, amiben jobb a menet.
Lesz benne menet, nem probléma. 2 hét múlva.
Mivel eredendően motort vettem, nem motoros szánt, semmiképpen nem akartam a nyár utolsó heteit motor nélkül tölteni, így úgy döntöttem, fúrjuk meg inkább a másik hengert, amiben tutira jó a menet. 2 hét mínusz két nap. Ez már jobban hangzott, de nem eléggé. 20-án kezdődött ugyanis egy túra, amire mindenképp el szerettem volna menni, méghozzá bejáratott motorral.
Pár telefon után összeszedtem mindent, ugyanis itt helyben elvállalták a fúrást 2 nap határidővel. Ez többletköltséggel nem járt, ugyanis az üzletben nem voltak belátással arra, hogy sikerült kiválasztani a rossz menetet és simán elkérték volna az újabb fúrás árát.

Mindenesetre 2 nap múlva röffent a gép és többé-kevésbé be tudtam járatni a túráig.

Persze jöttek az ismerősök, hogy nem érdemes ilyen öreg vasakkal foglalkozni, mert mindig ez a vége. Én azonban nem a motort hibáztatom. Nem sokkal korábban legszegényebbre raktam a tűt, ami nem volt jó ötlet. Kánikulában hajtottam a gépet, erősen terhelve, mégpedig annyival, amennyit 5-ben leforgott a motor. Ezt az öreg technikát jobban kell ennél tisztelni, nagyobb alázattal kell vele bánni!

De észrevettem még egy dolgot:

Az, hogy a dugattyú elolvad, az egy dolog. De a csapszeg nem egy pillanat alatt megy így tönkre. Valószínűleg már korábban kenési problémák lehettek, úgyhogy ezentúl mellőzöm azt a félszintetikus olajat, amit eddig használtam. Szigorúbban ellenőrzöm az olajhányadot és a tűt is feljebb vettem, hadd kapjon anyagot rendesen.

Nemsokára benne lesz 1500 km és leveszem a hengert, megnézni, hogy állunk. Meg persze a csapszegre is ránézek.

Cimkék: ETZ, szerelés, sztori