Az új alvázszám -minőségi munka

Előzőleg írtam már a kis piros puntóról. Megvásárlásánál a legfőbb szempont a karosszéria állapota volt. A mechanikai részek javítása nagyságrendekkel egyszerűbb, mint a karosszéria problémáinak az orvoslása.

A puntók galvanizált lemezből készültek, a korrózióvédelmük igen jó. Olyannyira, hogy gyakorlatilag igen nehéz kifogni rozsdás példányokat (14-16 éves autókról van szó!), ha mégis, akkor azok minden bizonnyal törve voltak. Így hát láttam már rohadást a hátsó futómű bekötési pontjainál, ajtóoszlopon, küszöbön, és egyéb helyeken. Ez amilyen ritka jelenség, épp annyira kerülendő is. Egyszerűen nem éri meg rozsdás autókkal foglalkozni. Ebben az árkategóriában egy korrekt lakatolás-fényezés többe kerül, mint maga az autó.

A gépészeti elemek javítása szinte legózás és az alkatrészárak is barátságosak. Belátható tehát, hogy egy ilyen autónál a karosszéria állapota az elsődleges mérlegelési szempont.

Az én kis piros puntómnak hibátlan kasznija volt!

Egyetlen ponton volt rajta rozsda, nem máshol, mint épp az alvázszámon. Eleinte csodálkoztam, sőt, abúzusra gyanakodtam, mert hihetetlennek tűnt, hogy ha egyébként nincs egy pötty sem sehol, akkor ott miért? Megmondom: mert máshol még soha senki nem kaparászta a festéket. Láttam én már eredetvizsgát, ahol a “szakember” szépen megkapargatta a festéket az alvázszámon és körülötte, hogy lássa, nem gittbe van-e beleütve, aztán szépen visszahajtotta rá a szőnyeget.  Rábízva ezzel a felületet a nedves szőnyeg alatti körülményekre. Lehetne rendszeresítve erre egy körömlakk, vagy valami, amivel gyorsan kijavíthatnák a festést! A puntóban az anyósülés előtt a taposólemezbe van beleütve a szám, rajta a szőnyeg. Ha valamit nem szeret a fémtisztára kapart felület, az épp az ilyen dunszt. 13évig egy családé volt az autó, addig nem nézegette senki a számot (pedig vizsgán kéne), így az első rácsodálkozó én voltam. Vásárláskor persze nem néztem rá az azonosító jelekre, ami felelőtlenségnek is tűnhet, de ott, akkor a körülmények miatt engem ez nem érdekelt. Egyébként ha vásárláskor észreveszem rajta a rozsdát, akkor is elhoztam volna, mert egyébként olyan patetnt volt az egész.

Na.

Szóval eredetvizsga, műszaki vizsga, átíratás következett. Az egész ügymenet korrekt volt: az eredetvizsgán adtak egy papírt, hogy alvázszám nincs, de természetes úton szűnt meg, nem beavatkozás által (hacsak a korábbi eredetvizsgán a festék lekaparását nem számítjuk annak). Ezzel a papírral kellett megjelennem a műszaki vizsgán az NKH-nál, új alvázszám beütése céljából. A régi AF rendszer már megszűnt, most TSC van, gondolom, az összes AF beütőszerszám elkopott.

Egy derűs napon beálltam az NKH parkolójába és az ablakhoz slattyogtam, ahol elmondtam, mi járatban vagyok. Ekkor még nem sejtettem, hogy pár óra múlva el fog durranni egy ér az agyamban.

Az eljárás a következő volt: megvizsgálták az autómat műszaki szempontból (a vizsga miatt). Majd generáltak egy új alvázszámot, amit felírtak egy noteszlapra és egy kis ablakon keresztül Józsi bácsi kezébe nyomták. Józsi bácsi elővett egy olajjal átitatott fadobozt, amiben beütőszerszámok voltak, meg egy csavarhúzót. Ez utóbbiról akkor még nem tudtam, mire fog kelleni. Jobb lett volna, ha szagot fogva gyorsan lelépek és visszajövök, ha kész van, de a bácsi megkért, hogy maradjak, mert lehet, hogy segíteni kell.

Fogta a csavarhúzót és a sarkával körbekarcolta a majdani új alvázszám helyét a jobb első gátlótornyon. Aztán a csavarhúzó lapjával kigyalulta a festéket ebből a keretből. Egy darabka csiszolóvászonnal lecsiszolta a maradék festéket és a korrózióvédelmet biztosító cinkbevonatot. Ekkor jött a fadoboz. Emberünk sorba rakta a kívánt karaktereket és elkezdte belekalapálni őket a lemezbe. Eleinte csodálkoztam, hogy miért veri annyira. Magam is ütöttem már be alvázszámot, de akkor elég volt egyet ráütni a betűre. Miközben kalapált, kézbe vettem a szerszámokat. Olyan kopott beütőkészlettel dolgozott, hogy az szerintem már a ’60-as években is cserére szorul. Azóta a betűknek pláne semmi éle nem maradt, egyik-másikat izomból kellett verni, hogy egyáltalán bármiféle nyomot hagyjanak. A nehezebb betűknél centis mélységben behorpadt a lemez, az egész tiszta hepehupa lett . Nézni sem bírtam.

Ott a cetli!

Mikor ezzel kész lett, a hátulja következett. Egy mozdulattal lerántotta a kédert a csomagtér nyílásáról. Kaparás, csiszolás újból. Kezembe nyomott egy kalapácsot: “tarston alá!” és elkezdte verni újfent. A szégyenérzet legcsekélyebb jele nélkül megismételte a kártevést.

Ekkor már megkérdeztem tőle, hogy ugye tudja, hogy szakszerűséggel nem vádolható a munkája? Mikor elkészült, visszatolta rá a kédert, a felületvédelem helyreállítását nem is mertem firtatni, nyilván ez alapértelmezésként az én dolgom. Pedig az árba belefért volna. Próbáltam érdeklődni afelől is, hogy egy ekkora cég (mint az állam), miért nem ruház be egy lézergravírozó berendezésre? Vagy egy pici homlokmaróra, amilyenem nekem is van itthon? Vagy egy használható beütőkészletre? Nem kaptam választ.

Fortyogtam a dühtől! Tényleg az a módszer az, amit hatósági eljárásnak hívnak?

2011-ben a Nemzeti Közlekedési Hatóság főhadiszállásán ilyen munka történik?

Egy előnye van a dolognak: ha úgy alakul, hogy új bódéra lesz szükségem, ezt az alvázszámot így bármikor, bármibe beleütöm!

 Rohadna le a kezük! Ugyanezzel a szakszerűséggel lássa el őket az orvos!

Ejj, rájön még a gumi!

A torony alulról. Jól látható, hogy mit műveltek.

Cimkék: punto, sztori, vizsga